Amiért létrehoztam ezt a blogot, az egyfajta hirtelen felindulás volt. Embertársaink tömege éli fura világban az életét. Van, akinek az utak jelentik a harcteret, mások a szomszédaikkal/rokonaikkal/hivatalokkal/hatóságokkal állnak örökös háborúban. Politika, etnikumok, vallások, anyagiak...valami, vagy valaki mindig hibás. Sírunk-rívunk, hogy de szar itt. De mi van, ha mégse? Mi van, ha vannak olyanok, akiknek gyökeresen ellenkező tapasztalatai vannak? Ráadásul rendszeresen. Roppant kíváncsi vagyok, hogy lehetséges-e ilyemi. Hogy azzal foglalkozzunk, ami jó nekünk, amink van, ami működik. És milyen reakciók lesznek ilyen történetekre? Lehet viccet csinálni abból is, ami jó? Mindezt persze úgy, hogy véletlenül se csapjon át valami nyáladzó newage hurráoptimizmusba. Ez számomra is érdekes kísérlet lesz.

Az alábbi részletet eredeti blogomból (taploterep.blog.hu) toltam át egy kis kedvcsinálónak, a rendőröset majd legközelebb mesélem el:

Trabanton szállni...

Nem egy vén fószert hallani, amint távolba révedt tekintettel és bamba mosollyal az arcán áradozik a Trabantról, milyen jó is volt az, mekkora utakat megtett vele, az aztán igénytelen jószág volt és a csajozós kalandok...ecsém, azok az idők! Ilyenkor szoktam javasolni, hogy tessen kiemelni a segget a százlovastizenhatszelepes limuzinból és visszatenni a papundeklibe, a lehetőség adott, vannak még jól konzervált példányok. Persze azonnal kiderül, hogy nem a Trabant volt akkoriban a főnyeremény, hanem az, hogy az illető még ifjú volt és fickós, és a közúti átlagsebesség is úgy 40-50 km/h-nál tetőzött.

Történt, hogy fater egy kertmenet után elküldött a rokonokhoz egy vájdling meggyel. Be is raktam az edényt az anyósülésre, a kutyát hátra (imádott autózni, az istennyugosztalja), aztán irány. Így utólag nem volt nagy ötlet egyik se, de 18 évesen az ember még nem szokott gondolkodni. Indulás után a kutya szépen felkönyökölt az anyósülés háttámlájára, onnan csorgatta bele a nyálát a meggybe, így jutottunk el az első sarokig, mikoris fékeznem kellett. Azonban a Trabant fékje nem sokkal az indulás után még egy kicsit "kockás" volt, vagyis egy kis rálépés és rögtön bepadlózott. Így történt, hogy a kutya egy pillanat alatt fejest ugrott a vájdlingba és az edénnyel együtt becsúszott a műszerfal alá. A helyzetet kezelendő, első dolgom volt megagyalni a kutyát, majd jólirányzott mozdulattal berepítettem a csomagtartóba, ami nem volt túl nagy bünti egy kombiban. A meggyet kicsit átforgattam, hogy a szétnyomott példányok meg a kutyaszőr ne legyen feltűnő, aztán érthető okokból gyorsan lezavartam a kézbesítési kötelezettségeimet.

Rendszeres meneteim közé tartozott az is, hogy öreganyámat vásárolgatni szállítsam. Alapvetően szerettem, jól megvoltunk, csak oltári smucig volt a vénlány, sosem tudtam lejmolni tőle semmit a fuvarért cserébe. És utálta használni a biztonsági övet. Mondtam is neki, be kéne magát kösse, mert az ülés rögzítője nem százas. Legyintett, hogy menjek inkább, ne pofázzak. Persze az első nagyobb fékezésnél ő is a műszerfal alatt kötöt ki, üléssel együtt, én meg rángathattam kifele. Utána bekötötte magát és közölte, hogy szarul vezetek.